Második nap: Panoráma utak

Már fél 7-kor szólt az ébresztőóra (helyesebben a mobiltelefon), mert elég zsúfolt programunk volt mára, és már 7 órára megrendeltük a reggelit. Az első dolgom volt kihúzni a függönyöket és kinézni, hogy milyen idő volt. Nagyon boldogok voltunk, mert hétágra sütött a nap, teljesen tiszta idő volt, ami nagyon fontos volt a mai programunkhoz. Gyorsan összecsaptam az ebédre való szendvicsünket, összepakoltunk mindent, Vili lecuccolt az autóhoz, megreggeliztük, és már készen is álltunk a nagy kalandra. 

A mai napi program különösen Vilmos, és az autónk számára jelentett kihívást, mert négy panorama úton terveztünk végighaladni. Az első, a Villach Alpesi Út elég közel volt a szállásunkhoz (és előző este sikerült megtalálni a térképen, hogy merre is induljunk el), és valóban kb. 20 perc múlva meg is érkeztünk az út bejáratához. A hegyi út mindössze 16,5 km Villach-Möltschachtól Dobratsch-ig, és 550 méter magasságról 1732 m-ig kapaszkodtunk fel, jó kis hajtűkanyarokkal.

Ahol lehetőségünk volt, útközben is megálltunk, hogy gyönyörködjünk a látványban, az előttünk elterülő városban, hegyekben.

Már majdnem az út vége felé csodálatos kilátás nyílt a környező hegyekre, amik magassága kb. 2000 és 2600 méter között váltakozott, és láthattuk azt a rombolást, amit az 1348-as földrengés, földcsuszamlás okozott.

Még egy utolsó nekifutás, és már fent is voltunk az út végénél levő parkolóban, ahonnan már csak gyalog lehetett volna tovább menni a 2167 méteres Dobratsch csúcsra. Kedvünk lett volna nekivágni, nem látszott nehéz terepnek, de tekintettel arra, hogy még sok-sok levezetendő km volt előttünk, nem mertük bevállalni, mert ha kicsúszunk az időből, az utolsó panorama út már nem fér bele.

 



Így inkább csak egy kicsit körbesétáltunk,  

relaxáltunk, majd újból megtettük az utat visszafelé. Bár a tervből valamennyi időt megspóroltunk, de inkább tartalékoltuk, hátha még szükség lesz rá. Szerencsésen visszaérkeztünk, bár egy kicsit aggódtunk, mert az autóból nagyon büdös, égett szag áradt. Nyilván a sok fékezés következtében.

Ezután a kb 35 km-re lévő Zlan felé vettük az irányt, ahonnan a Goldeck hegyi panoráma út kezdődött. Bár két GPS-t is használtunk, mindkettő teljesen elirányított bennünket, és a panoráma úthoz is egy panoráma úttal felérő úton vezettek.

Egy hegyen mentünk keresztül, ugyanolyan kanyargós útakkal, kilátásokkal, csak sokkal keskenyebb, rosszabb minőségű volt az út, de szerencsére csak egy-két autóval találkoztunk egész úton (talán őket is elirányította a satnev!). Na de végül is megérkeztünk Zlanba, és megtaláltuk a hegyi útat. Ez az út nagyon hasonló volt az elsőhöz, 14,5 km hosszú, és egy picit magasabbra, 1895 méter magasságba vitt fel. A hajtűkanyarokban itt sem volt hiány, és ahol a fenyőerdő kilátást engedélyezett, gyönyörű kilátás nyílt a Millstatt tóra, a Nockberge és a Karawanken hegyvonulataira, a Drau völgyre. Az idő egész jól felmelegedett, előbb-utóbb a farmerokat rövidnadrágokra cseréltük.

 


Az út végén lévő Seetal parkolóból itt is csodálatos kilátásban gyönyörködhettünk. 








 

Már odafelé kinéztünk egy nagyon hangulatos "hüttét", ahova visszafelé betértünk, hisz az autónknak egy kis pihenésre volt szüksége! Sokat olvastam ezekről a hüttékről, de igazán nem tudtam, hogy mire is számíthatunk. De nagyon pozitív benyomást kaptunk.

Mintha valakinek a saját konyhájába léptünk volna be, ahol a sparhertban égett a tűz, kellemes meleget árasztva, az egyik asszony mosogatott, a másik pedig nagyon kedvesen betessékelt bennünket. Bár angolul nem tudtak, a mi német tudásunk pedig kívánni valókat hagy, de azért csak megértettük egymást,

sőt még a hátsó konyhába is beinvitált, hogy megmutassa milyen süteményeket készített. Hát nem is tudtunk ellentállni, és nemcsak a látvány, de az íz is nagyon finom volt.

Inkább a teraszon foglaltunk helyet, hogy a kávé és a sütemény elfogyasztása alatt is a kilátásban gyönyörködjünk. 
Kis idő múlva azért jobbnak láttuk elindulni, mert még nagy munka volt előttünk. Most már Vilmos is több tapasztalattal rendelkezett  a hihetetlen kanyargós út lefelé való megtételében, több motorfék használatával már sikerült elkerülni az égett szagot.

 

A következő út egy kicsit távolabb volt, induló állomásként Patergassent kellett megtalálni.Egyébként többször meglepődtünk, hogy az út, ami még a részletesnek egyáltalán nem mondható Európa országait magában foglaló térképünkön is szerepelt, az csupán egy egy-sávos, igen keskeny, néhány kitérő sávval rendelkező út volt, ami olykor kukorica földek között vezetett keresztül. Ilyenkor mindig meg voltam győződve, hogy eltévedtünk, aztán kiderült, hogy mégsem, és előbb-utóbb egy normálisnak mondható úthoz jutottunk. 

A hegyi út neve Nockalm út volt, ami teljesen eltért az eddigiektől. Ez egy kicsit hosszabb, 35 km, a Nockberge vidéken keresztül vezetett. A végcélt, Innerkrems-et 52 hajtűkanyar megtétele után lehet elérni. Bár itt nagyobb magasságra (2042 méter) jutottunk, és körülöttünk is magas hegyek voltak, mégis sokkal lankásabbnak tűnt, mint az előzőek.

  
Itt nem csupán erdők között mentünk, sokkal inkább alpesi legelők (az elmaradhatatlan tehenekkel) váltakoztak. Különböző állomások voltak, ahol vagy egy kiállítást, múzeumot lehetett megnézni, vagy éppen egy hüttében felfrissülni vagy jól lakni, de természetesen arra nem volt időnk,  hogy mindenhol megálljunk.

 

Egy kicsi, növényekkel szinte teljesen benőtt tavacskát (Windebensee) körbesétáltunk.

Állítólag ez a terület a mormoták birodalma, nekünk mégsem sikerült egyet sem látni belőlük, így bementünk egy kiállításra, hogy legalább egy pár kitömött példányt megnézzünk, és néhány ismeretet gyűjtsünk az életterükről, életkörülményekről.

Néha a tehenek még a forgalmat is feltartották, mert ott sétáltak vagy feküdtek az úton.

Hajtűkanyarok

Többször megálltunk, mert a látványt nem volt elég csak egy mozgó autóból látni, és bár itt is lett volna több lehetőség a túrázásra, erre most sem volt idő hiányában lehetőségünk. Ezt az utat nem kellett oda-vissza megtennünk, mert a másik végén lévő kapun kijutva tovább folytathattuk az útunkat és Malta felé vettük az irányt.

Fallbach vízesés

Mielőtt elértük volna a Malta Alpesi Utat, az út közelében egy hihetetlenül szép vízesést vettünk észre, ami mellett nem tudtunk csak úgy elmenni. Gondoltuk odasétálunk, egy kicsit közelebbről is megnézzük. Kiderült, hogy fizetni kellett volna érte, és a pénzünket az autóban hagytuk, amiért nem akartunk újból visszagyalogolni. Egyébként is egy kicsit hosszabb út vezetett volna a vízesés két szintjéig, ami már tényleg nem fért volna az időnkbe. Az internetről kapott információ alapján a hegyi út 6 órakor bezár, és én azt gondoltam, addig vissza is kell érni, és elhagyni a területet. Kiderült, hogy ez nem igaz, akár az egész éjszakát ott tölthettük volna, csak odaérni kellett volna 6 óra előtt! Persze azért az időnk mégis véges volt, mert 8 órára el kellett jutnunk a szállásunkhoz.

Na végül is elértük a Malta hegyi útat, és nagyon örültünk, hogy ez az út sem maradt ki a programból, mert ez teljesen más volt, mint az előzőek. Magas sziklás hegyek vettek körül, amelyeken nagyon sok helyen vízesés zúdult lefelé.

Kis idő után eljutottunk egy nagyon szép vízeséshez, (Melnikfall), amiért fizetni sem kellett, és egészen közel mehettünk hozzá.  A út többször alagúton vezetett keresztül, ami nem az autópályákon megszokott, teljesen kiépített, világítással, légbefúvással, stb. rendelkező alagútakra hasonlított, hanem mintha szinte csak lyukat véstek volna a sziklákba. Közben véletlenül még egy vízesésbe botlottunk, mert egy sávosra szűkült az út, és piros lámpa kényszerített várakozásra bennünket, nem is kevésre, 22 percre.

De Vilmos talált egy jelzést, hogy ez idő alatt meg tudunk nézni egy vízesést, ami a közelben volt. Ezután még egy pár alagúton haladtunk keresztül,

majd hamarosan megérkeztünk az út végéhez, a Kölnbrein gáthoz, 1933 méter magasságban. A gát a Kölnbrein Stausee tó vizét szabályozza. Az időjárás már egy kicsit hűvösebbre fordult, de azért még a gáton levő kilátóig elsétáltunk.

A kilátó a gát oldalán ereszkedik le pár méter mélyre, és a levegőben áll egy platform, ahonnan csodálatos a kilátás a másik, kisebb tóra (Vorspeicher Galganbichl), és a hihetetlen mélységre.

A platform alja lyukacsos, hogy átlátva rajta, az ember még jobban érzékelje a mélységet. Természetesen a környező hegyek is csodálatos látványt nyújtottak, nem egynek a csúcsán még hó is fehérlett.

Fél 6 körül célszerűnek láttuk visszaindulni, mert még kb. másfél-két órás autózás állt előttünk, hogy a szállásunkhoz érjünk.

Nagyon boldogok voltunk, hogy a fiatalnak már igencsak nem mondható autónk ilyen jól vette az akadályokat, és a nap folyamán négyszer is közel kétezer méter magasságba vitt fel bennünket. Természetesen minden elismerésem Vilmosé is volt, mert nagyon jól helytállt, minden probléma, veszélyhelyzet nélkül végigvitt ezen a nehéz terepeken. És hát az a sok lélegzetelállító kilátás, amiben részünk volt, igazán megérte a fáradtságot.
Egyébként kilátásban még a szálláshoz vezető úton sem volt hiány, ezen a környéken még az autópálya is látványos terepen halad.

Fél 8-kor megérkeztünk a szállásunkra, a Gosau nevű kis faluba, ami már csak azért is hihetetlen volt, mert pontosan ez az érkezési idő volt betervezve!

Vilmos mindig viccelődik velem, hogy milyen szigorú, szinte percre leszabott tervet készítek utazás előtt. Nem gondoltuk, hogy ennyire sikerül tartani, de jó volt, hogy nem érkeztünk később, mert a kicuccolás után még egy kis vacsorára is szükségünk volt. Egy közelben lévő fogadóba tértünk be, ahol kiderült, hogy szinte az összes pincér magyar. Hát ezért nincs elég pincér a Balatonon, mert mind Ausztriában vannak! :) 
 

A mai szállásunkkal is nagyon elégedettek vagyunk, egy tipikus alpesi ház (bár egy kicsit kevesebb a muskátli, mint máshol), és a szobánk is nagyon szép.