Tizedik nap: Schönachtal túra - Alpbach

 

Ezen a szálláson is nagyon finom, gazdag reggelivel láttak el bennünket. Szükség is volt extra kalóriára, mert nehéz túra állt előttünk. A falu közelében leparkoltunk, és elindultunk a Schönachtal folyó völgyében.

Az út elején volt egy kis kaptató, majd kiértünk az erdőből, és csodálatos kilátás tárult a szemünk elé. A kanyargó folyó két partján lankás, zöldelő legelők, kicsit távolabb mindkét oldalon magas hegyek, előttünk pedig egy hegycsúcs egy gleccserrel. Mindenfelé tehenek legeltek, mindegyik nyakában egy kolomp, amik különböző hangmagasságban szóltak. Hihetetlen volt ez a hangverseny!  Mind a szemnek, mind a fülnek élmény volt, amit tapasztaltunk!

 

 

 

Némelyik tehén barátságos volt, egészen közel jött, de volt olyan is amelyik elég ellenségesen reagált, amikor közeledni próbáltam.

Egy darabig könnyű úton haladtunk, majd az út emelkedni kezdett. Kb. egy óra múlva elérkeztünk a Lackenalmhoz (hasonló a hüttéhez, csak nagyobb), de úgy gondoltunk, még nem dolgoztunk meg azért, hogy leüljünk és fogyasszunk valamit, hiszen még csak 1400 méteren voltunk. Így tovább indultunk az úton, ami most már rendesen emelkedni kezdett. A tegnap kitalált technikámnak ma is hasznát vettem, egészen jól haladtunk. Az is segítségünkre volt, hogy először erdőn haladtunk keresztül, aztán pedig a közelben lévő magas hegy kellemes árnyékot nyújtott.

 

Ahogy haladtunk fölfelé egyre jobb kilátást kaptunk a gleccserről, a hegyoldalakon patakok, vízesések folytak alá.

 

 

Egy idő után sajnos az árnyék véget ért, az egyre erősödő, perzselő naptól semmi sem védett bennünket.

 

Az út is egyre kövesebb lett, nehezebb volt fölfelé haladni,

 

 

 

 

 

 

Innen fordultunk vissza

és 1850 méter magasságban úgy döntöttem, hogy feladom. Mondjuk eredetileg is körülbelül eddig terveztünk felmenni, de amikor olyan könnyen haladtunk fölfelé, megfordult a fejemben, hogy 2000 méter magasra is simán feljuthatnánk. Nem volt más út, amin  visszatérhettünk volna, így ugyanazon az úton indultunk visszafelé. A látvány ebben az irányban is nagyon látványos volt, csupán azt sajnáltuk, hogy a nap állása miatt már nem nagyon volt árnyékban részünk. Ha valaki valaha meg akarja tenni ezt a túrát, javaslom, hogy minél korábbi órában kezdjen hozzá.

 

Én csak almalevet ittam, mégis ferde a fotó!

Természetesen visszafelé megálltunk a csodálatos környezetben lévő Lackenalm-nál, és az alpesi legelő koncertjét hallgatva, a kilátásban gyönyörködve, jéghideg almalevemet kortyolgatva (Vilmos inkább a sör mellett döntött), azt hiszem semmi sem hiányzott a tökéletességhez. Innen már aránylag könnyű úton jutottunk vissza a parkolóba, csak a tehenek álltak néha az útunkba.

 

 



Segítség! Két oldalról támadnak!

Gerlos és a közelben lévő Zell am Ziller környéken több, legalább 5 felvonó lett volna, amikkel különböző magasságú hegyekre fellibeghettünk volna, de inkább úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk a következő állomásunk, Alpbach felé, és inkább ott libegőzünk. Kb egy órás autózás után eljutottunk a Wiedersbergerhornbahn állomásához. Egyébként ez az egész környék egy síparadicsom! Mindenfelé sífelvonók, lesiklópályák, egyszer jó lenne télen is látni ezt a környéket.

A libegővel ugyanarra a magasságra, 1850 méterre jutottunk fel, mint reggel, csak most mindössze 10-15 perce alatt tettük meg ezt a távot, míg reggel ugyanez másfél megerőltető órát vett igénybe (pedig azt hiszem egy kicsit magasabbról is indultunk).

Hihetetlen mekkora előnyt jelent a hegyi utak, hegyi vasútak, felvonók, libegők megépítése! Régen csak a hegymászók jutottak fel ilyen magasságokra, ma pedig még tolókocsist, egyéb fizikailag hátrányos helyzetűt is láthattunk, akiknek megadatik ez a lehetőség. Természetesen nagy segítség ez az egészséges embereknek is, hiszen ha minden hegyre, ahol ez alatt a 10 nap alatt jártunk gyalog kellett volna felmásznunk, bizony hosszabb szabadságra és sokkal jobb erőnlétre lett volna szükségünk.

Most sem volt túl sok időnk, miután feljutottunk, hiszen az utolsó lefelé jövő felvonót el kellett érnünk, (sajnos a legtöbb helyen már 5-kor, maximum fél 6-kor elmegy az utolsó felvonó) így csak egy kicsit sétálgattunk, mert úgy ítéltük meg a Wiederbergerhorn csúcsára való feljutáshoz több időre lett volna szükségünk. Persze ebben lehet, hogy közrejátszott a fáradtságunk is, a délelőtti túrának még éreztük az utóhatását. Most visszatekintve már sajnálom, hogy délelőtt nem szedtem össze magam, és nem mentünk tovább, hiszen biztosan még szebb és szebb kilátás tárult volna elénk, ahogy feljebb haladunk. Utólag minden sokkal könnyebbnek tűnik, és az ember nem érti, miért is olyan gyenge, hogy nem tud meghozni bizonyos áldozatokat. (Pl. már azt is nagyon sajnálom, hogy annak idején, amikor a Franz Josefh Höhe csúcsán voltunk, nem gyalogoltunk tovább a gleccserhez vivő úton, hiszen utólag már olyan könnyűnek tűnt volna.)

Végül is nem másztuk meg a csúcsot, inkább egy kis séta után a kényelmesebb túristákhoz hasonlóan beültünk a hangulatos, nyugágyakkal teli teraszra, és jegeskávémat kortyolgatva gyönyörködtünk a kilátásban, majd visszatértünk az alsó állomásra.

Lefelé nem is sejtettük, hogy szinte a szállásunk fölött libegtünk el. Miután megkerestük a helyet, akkor láttuk. Egy kicsit kijjebb vagyunk Alpbach falutól, de gyönyörű környezetben.

Szállásunk kívülről talán a legszebb az összes eddigi között, igazi alpesi ház, sok-sok muskátlival.(Belül egy kicsit régimódi.) 

Kilátás a balkonunkról

 

 

 

Becuccoltunk, aztán máris indultunk vissza Alpbachba, hogy személyesen is meggyőződjük arról, amit eddig olvastunk róla.

 

 

Alpbach egy kis falu, kb 2600 fős lakossággal egy kb. 1000 méteren lévő fennsíkon, jó levegővel, burjánzó növényzettel, lélegzetelállító környezetben.

 

Alpbachot Ausztria legszebb falujának tartják, ugyanakkor Európa legszebb virágos falujának is. Hát valóban nem túloznak ezek az állítások!

 

 

lyen gyönyörű falut még nem láttunk! A házak szinte versenyeznek egymással kinek van több és szebb virágja, nem is láttunk olyan helyet, ahol ne lett volna virág a balkonokon.

 

 

Körbesétáltuk a falut, nem bírtuk megállni, hogy szinte minden házat ne fényképezzünk le. A nap még 6 óra után is rendületlenül sütött, nagyon meleg volt.

 

Az eddigi ausztriai, alpokkal kapcsolatos tapasztalatunk az, hogy akármilyen magasságba mentünk is fel, mindenütt meleg volt, csak talán 2000 méter magasság környékén egy kicsit elviselhetőbb, mint lejjebb. Pulóverre, dzsekire egyedül az egyetlen, egész nap esős napon volt szükségünk. Hogy ez a meleg normális augusztus elején, vagy csak mi fogtuk ki, nem tudom, de nagyon örülünk, hogy feleslegesen hoztunk magunkkal a melegebb cuccokat.

 

 

Miután már mindent láttunk, és gyomrunk is vacsoraidőt jelzett, egy hangulatos, 1605-ben épült étterem teraszán ültünk le, hogy még vacsora közben is a környező szép virágokon pihentessük szemeinket.

 

 

 

 

Tirolban lévén egy tipikus tiroli ételt választottunk, ami akár magyar étel is lehetett volna. Nagyon finom volt.