Hetedik nap: Eisriesenwelt jégbarlang - Bad Gastein

Reggel újból vettük a sátorfánkat és továbbindultunk Werfenbe, majd onnan az Eisriesenwelt jégbarlangot vettük célba.

Hosszú, kanyargós, hegyi út után el is érkeztünk a parkolóba, és már ez alatt az út alatt is láttuk, hogy valami csodálatos helyre megyünk megint. Már gondolkoztunk rajta, hogy meddig lehet ezt fokozni? Minden nap annyi szépet látunk, hogy úgy gondoljuk, ez már biztosan a csúcs, ezt nem lehet túlszárnyalni, aztán mégis. Gyorsan hosszúnadrágot kaptunk magunkra, a pulóvereket, dzsekiket betettük a hátizsákba, mert a leírás alapján fagypont alatti hőmérsékletre számíthattunk a barlangban. Jól kalkuláltunk, hogy már nyitásra szerettünk volna odaérni (azért egy kicsit később sikerült), mert még nem voltak annyian, mint amikor már visszafelé jöttünk. A jegyek megvásárlása után azt gondoltuk, azonnal ott lesz a felvonó, amivel felmegyünk a barlanghoz, de még gyalogolni kellett hozzá, természetesen fölfelé. Végre elértük a felvonót, kis sorbanállás után már mentünk is fölfelé.

 

1586 méter magasságba vitt fel a felvonó, aztán újból gyalogolni kellett. Már láttuk, túl hamar öltözködtünk fel, egyre melegebb volt farmernadrágjainkban.

És csak mentünk egyre feljebb és feljebb. Nem emlékeztem, hogy erről olvastam volna a web-oldalukon, persze ha olvastam volna is róla, hogy milyen áldozatot kíván a barlang megközelítése, nem hiszem, hogy lemondtam volna róla. Ez a jégbarlang a világon a legnagyobb, 42 km hosszú, amiből kb. másfél km a látogatható rész.
  

Végre megérkeztünk a kb. 1700 méter magasan levő barlang bejáratához, ami először még egy nagy nyitott üreg volt, és ott vártunk, hogy bekerülhessünk a következő csoportba. Jó volt, hogy volt időnk várakozni, mert így fokozatoosan hűltünk le, nem kellett azonnal megízzadva a hideg barlangba bemenni. Már itt is meglátszott a lehelet, elég hamar előkerültek a pulóverek. 

Kb. fél óra várakozás után elérkezett az angol csoport indulási ideje is, kaptunk némi információt a barlang felfedezéséről, és arról, hogy mire is számíthatunk odabent. Az eddigi terep talán csak az előkészítés volt, mert a barlangban még oda-vissza 1400 lépcsőt kellett megmásznunk. Elindult a csoport, és az első dolog, ami mellbevágott bennünket, a szél volt.  Mihelyst kinyitották az ajtót, egy pár méteren olyan erősen fújt, hogy majd felborított bennünket. Akik fizikában jártasak, biztosan tudják a magyarázatot erre, a vezetőnk valamit a hideg és meleg levegő találkozásáról mondott. Télen a közel egyforma időjárás miatt nincs probléma, akkor nyitva is hagyják az ajtót. Szóval beléptünk a barlangba, megbírkóztunk a széllel, minden négy ember kapott egy kis nyílt lánggal működő lámpást, és már indultunk is fölfelé, hogy megnézzük a csodálatos, természet által kifaragott jég-alagzatokat. Vezetőnknek még magnézium lámpája is volt, amivel nagyobb fényt tudott csinálni, ha meg kellett néznünk valamit. Különösen jól nézett ki, amikor valami üreges dolgot világított meg belülről. Volt egy elefántra (vagy mammutra) hasonlító állat, kinek-kinek a fantáziája dönti el. Sajnos a barlangban nem lehetett fotókat készíteni, így nem tudom megmutatni.
A sok lépcsőmászás ellenére is egyre hidegebb volt, azt hittem nem lesz szükségem a dzsekire, aztán elég hamar csak magamra vettem, és még így sem volt melegem. Különös ellentét volt ez az utóbbi napok kánikulájával szemben. Sajnáltam, hogy a kesztyűt, amit véletlenül találtam a dzsekim zsebében, ott hagytam az autóban, hogy arra biztosan nem lesz szükség. Pedig milyen jól jött volna, mert a fém korlátok igencsak hidegek voltak.
Maga a barlang elég széles és magas volt, nem kellett szűk folyosókon, lehajtott fejjel araszolgatni előre. Volt egy olyan terem, amit katedrálisnak neveztek el, annak magassága negyven méter volt, és fölötte volt még 400 méter hegy! Sok falat szinte teljesen beborított a jég, és a fák évgyűrűihez hasonlóan a csíkok az éveket jelezték. Mi fa lépcsőkön haladtunk,mert a földet is a legtöbb helyen jég borította. Aztán egy jég alagúton is áthaladtunk, mintha egy több méter átmérőjű csőbe mentünk volna bele, de mindez nem cső, hanem jég volt. Többször is megtapogattam a jeget, hol teljesen sima, fényes volt, hol rücskös, szemcsés. De természetesen mindenütt egyformán hideg. :) 

Kb. egy és negyed óráig tartott a túra, bár nagyon élvezetes volt, de már mégis vágytunk egy kis meleg levegőre! Hát ilyen az ember! Semmi sem jó! Ha meleg van, hideget akar, ha hideg van, meleget. Hihetetlen volt az a hőmérséklet változás, ami szinte egy-két percen belül érte az embert!

Visszafelé indultunk, és most már volt egy kicsit több időnk gyönyörködni a tájban. Mindenfelé hegycsúcsok,  de látható volt, hogy ezek nagy része a magasabbak közé tartozik.

 

Miután a felvonóval lejöttük, a további lefelé gyaloglás előtt jól esett egy kis forró kávé ebben a gyönyörű környezetben!

 

Visszatérve az autóhoz, megszabadultunk egy-két felesleges ruhadarabtól, próbáltuk az első perceket túlélni a teljesen felhevült autóban, és próbáltuk megtalálni az utat a következő állomásunkhoz: Bad Gasteinhez. Egyéként már jól benne voltunk a Hohe Tauern Nemzeti Parkban, ahol Ausztira legmagasabb hegyei találhatók. A nemzeti park hegyei között található ez a kisváros, 1000 méter magasságban. Friss, hegyi levegőjéről, ködmentes magasságairól híres. Hát még jó pár órát kellett várni ahhoz, hogy kellemes, hegyi levegőt érezzünk. A meleg itt is fojtogató volt. Nem sokat néztünk a városból, hanem az egyik felvonójának, a Stubnergkogelbahn állomását próbáltuk megtalálni. Egy kis szerencsétlenkedés, nézeteltérés után végül is sikerült az ingyen parkoló helyett egy fizetős parkolóban hagyni az autónkat, ez a tévedés elég sokba került. Hát így jár az ember, ha csak rohan, és nem elég körültekintő, és nem hallgat a férjére! :).Na, de végül is elindultunk fölfelé a 2230 m magasságba. 

 

Természetesen már az úton fölfelé is nagyon élvezetes volt bármerre nézni, de fönt még csodálatosabb kilátás tárult a szemünk elé.

Itt már olyan magasságban voltunk, hogy tavakat nem láttunk, annál inkább hegycsúcsokat minden mennyiségben és magasságban, hófoltokat, gleccsereket. A legtöbb 3000 méter fölötti. Még egy pár métert mentünk fölfelé, hogy elérjük a Stubnerkogel csúcsát.

 

Volt egy kis kihívás, egy 140 méter hosszú függőhídon lehetett átsétálni, egy 28 méteres mélység fölött. 

A leírás egy kicsit ijesztőnek tüntette fel, de egyáltalán nem volt az! Persze el tudom képzelni, hogy nagy szélben, amikor ide-oda himbálózik, egy kicsit félelmetesebb lehet, de most egyáltalán nem volt az. Simán, kapaszkodás nélkül végig lehetett sétálni rajta. 

A hídról lenézve még egy alpesi mormotát is sikerült felfedeznünk, aki nem csinált semmit, csak egy szikla alatt üldögélt, és hagyta hogy fényképezgessék. Egy ideig azt hittem, hogy biztosan nem is igazi, mert meg sem mozdult, aztán egyszer mégiscsak megmozdította a fejét. Már biztosan hozzászokott a túristák társaságához. 

Ezután ellenkező irányba sétáltunk és eljutottunk a "Glocknerblick" kilátóhoz, ami egy modern, fémből készített, 7 méter átmérőjű kör alakú kilátó.

Minden irányban bámulatos volt a kilátás!

Innen a "rock trail"-nek nevezett gyalogúton mentünk tovább, míg eljutottunk egy másik kilátóhoz, amit az úthoz hasonlóan szintén Rock Trail-nek neveznek. Innen is gyönyörködtünk a kilátásban, majd egy másik, sokkal kisebb függőhíd vezetett tovább. 

Bár a sétaút már visszafelé vezetett, de mi még egy kicsit továbbmentünk .

A sok túrista út, sok megmászandó lehetőség egy kicsit vonzotta az embert, de egy kis idő múlva inkább visszatértünk a libegőhöz, mert még más programunk is volt hátra. Nagyon meleg, napos idő volt a csúcson is, és ez hihetetlen kilátást  biztosított nekünk minden irányba.

Leérve a magasból, egy nagyon szépnek ígérkező sétaúton indultunk el, ami Bad Gasteinből Böcksteinbe vezetett. 

A séta egy kb. 4 km-es, nagyon könnyű út volt, a folyóparton vezetett, tehát nem volt semmi emelkedő, az egyetlen nehézség a meleg volt. Még 5 óra után is hihetetlenül erősen sütött a nap, és az út nagy részén nem volt semmi árnyék.
 


Amikor már úgy gondoltam, ez mégiscsak sok, egy kis lábfürdőt vettem a folyóban. Hát ez volt ám a felfrissülés! Olyan jéghideg volt, hogy majdnem azonnal kiugrottam belőle, de azért egy-két fénykép erejéig csak eltűrtem.

 

Mivel a szállásunk is ebben a kis faluban volt, egyúttal megkerestük, és bejelentkeztünk.

Nagyon szép alpesi ház csupán a muskátli hiányzik róla. De el tudom képzelni, mennyi összeget lehet virágra költeni, amikor egy több emeletes épület minden szinten körbe van balkonnal. Egy kicsit megdobhatja az évi költségvetést, és nem csekély munka van vele, ha valaki azt akarja, hogy szép legyen.

 

Szobafoglalásunkkor balkonos szobát igényeltem, amit vissza is igazoltak, most pedig egy olyan szobát adtak, amin nemhogy balkon nem volt, de még ablak is kicsi. Némi kis huza-vona után kaptunk egy balkonosat, de mivel a mi árkategóriánkban nem volt, egy sokkal nagyobb és elegánsabb szokát kaptunk (és nem kellett ráfizetni).

A balkonon

Ezután egy buszjárattal visszatértünk az autónkért, és mivel Vilmost most sem tudtam rábeszélni egy éjszakai gyógyfürdőzősre, (persze meg tudom érteni, hogy ilyen melegben nem sok vágya van valakinek a meleg víz után), a saját szállónk éttermében megvacsoráztunk, aztán nyugovóra tértünk.