Kilencedik nap: Zell am See - Krimml Vízesés

Egész reggel azon nyűglődtem, hogyan lehetne úgy átszervezni a programot, hogy az időjárás ne okozzon gondot, mert reggel még napos időt jósoltak, de 11 órától szinte 50 % eséllyel ígértek esőt, és bizonyos programokat nem a legkellemesebb esőben csinálni. De végül is úgy döntöttünk maradunk az eredeti programnál, aztán lesz, ami lesz.
Miután a nagyon gazdag reggeliből jól belaktunk, a szállásunk közelében lévő libegő állomásánál ott hagytuk az autónkat, és busszal bementünk Zell am See központjába.

 
Zell am See egy nagyon vonzó régi kis város, ami egy síközponttá nőtte ki magát, de sokkal többet lehet itt tenni, mint csak síelni.

 

Séltálgattunk egy kicsit a házak között, és igazán hangulatosnak találtuk. Sok ház itt is tele volt muskátlikkal, némelyik homlokzatára különböző mintázatok voltak festve.

A városközpont csak gyalogosok számára van fenntartva, sok kávézó, étterem, üzlet várja a túristákat.

 


Több felvonó van a város körül, a City Expressz nevü felvonó közvetlen a városközpontból indul. Amikor kinyitott, felmentünk vele 1400 méter magasságba. A felvonó következő szakasza csak télen működik.

Körbenéztünk, majd megkerestük a túra útvonalat egy másik lift, az Areitbahn felső állomásához, ami elvileg 1395 méteren van, de valahogy nekünk mégis egyfolytában felfelé kellett kaptatnunk. Az útvonalnak annyi előnye volt, hogy hűvös, fenyőerdőn keresztül haladt, de látni nem túl sokat lehetett. Ezt a programot egy kicsit elnéztem, ez inkább gyerekek számára volt, különböző ügyességi feladatokkal. Mi inkább ezeket a feladatokat most kihagytuk.

Talán jobb választás lett volna a Schmittenhöhebahnnal az 1965 méteres csúcsra felmenni, onnan lehet, hogy sokkal többet láthattunk volna. Eső után köpönyeg, különösképpen nem szomorkodtunk, láttunk már eddig is sok nagyon szép csúcsot, kilátást.
 



Lelibegtünk az Areitbahnnal, beültünk az autónkba, és ujból visszamentünk a város központjába. 

Most a hajóállomás felé tartottunk, mert 11 órától egy 50 perces hajókázás várt ránk.

A beígért eső szerencsére még elmaradt, végig napsütésben, melegben  (túlságosan is) telt a hajón az idő.

Körbehajókáztuk a viszonylag kis tavat, majd visszatértünk.
Mivel reggel már sikerült egy kicsit meglátni a várost, most már csak a parton korzóztunk, míg elnyaltunk egy fagyit, aztán újból kocsiba ültünk és a Krimml vízesés felé vettük az irányt. 
Az út a Gerlos Alpesi Úton keresztül vezetett. Most már a Salzburgi és a Tyroli tartomány határán voltunk. Bár ez is alpesi út volt, fizetni is kellett érte, de mégis összehasonlítva az eddigi alpesi útakkal, ez nem volt annyira nehezen teljesíthető (mondom én, aki egy métert sem vezettem) vagy látványos. Persze szép volt az út, de már legalább egy hete bárhova megyünk, szebbél szebb környéket látunk (még az autópályán is), valószínű már telítődtünk a látottakkal. Egyébként valóban érezzük, hogy 9-10 nap ilyen aktív holidayból, már elég, talán már nem vagyunk képesek, hogy több szépséget, információt befogadjunk. És már különösen kezd fárasztani ez a vándorló élet, majdnem minden nap új szállás, becuccolni, előszedni, ami kell, újból becsomagolni, bepréselni az autóba, stb. Nem beszélve arról a felfordulásról, dzsumbujról, koszról, ami az autóban van.... már egy kicsit fáraszt.
Na, de nem panaszkodom, mi választottuk, mi döntöttünk így, és ettől függetlenül nagyon jól érzem magam.
Miután leparkoltuk az autót, felnéztünk az égre, és a napsütés alapján úgy döntöttünk, nem vagyunk hajlandóak újból feleslegesen cipelni a dzsekiket, és csak egy szál trikóban, sortban indultam útnak.

Hamarosan megpillantottuk a 380 méter magas, több lépcsős Krimml vízesést, amely állítólag a legmagasabb vízesés Európában, és egy egyedülálló természeti jelenség.  A vízesés a Krimml folyó végénél kezdődik, amely legelőkön folydogál békésen keresztül, mielőtt a mélybe zuhan. Az alsó vízeséshez a parkolóktól kb. 15 perces séta után lehet elérni.

 

.


Az első találkozásunk a vízeséssel elég vizesre sikeredett.
Olyan erővel csapódik a víz a kövekhez, hogy a vízpára teljesen elborított mindet, benne minket is.


 
A vízesés alsó színtjétől a legtetejéig vezető sétaútat több mint 100 éve építették, kb. 4 km hosszú, számtalan kilátó pontja van, ahol különböző magasságokban lehet a vízesést egészen közelről látni.  A jól kiépített sétaút 1070 méterről 1460 méterre kaptat fel, néha elég meredeken. Útközben rájöttem egy számomra igen jó technikára, úgy vettem a levegőt, mintha futottam volna, és a meredekebb részeken lábújjhegyen haladtam fölfelé. Íly módon egész jól ment a hegymenet, sokkal gyorsabban haladtam, mint korábban, és nem is kellett megállnom levegőért kapkodva. Közben az eső is elkezdett csöpörögni, de különösebben nem zavart bennünket, egyébként is nedvesek voltunk, és a levegő még mindig igen meleg volt. 

Minden lehetséges kilátóponton megnéztük a háromlépcsős vízesést. 

 

Ahogy fölfelé haladtunk a víz színe már inkább tejeskávéra vagy kappucsinóra emlékeztetett. 

Itt már a vízesés harmadik szintjénél vagyunk, 1390 méteren.

 Felértünk a vízesés tetejére, 1460 méterre.

 Az eső lába már eléggé lógott, így jobbnak láttuk  visszaindulni. A középső állomáson lévő büfében megálltunk, hogy igyunk egy finom kávét. Az ott töltött idő alatt az eső teljesen rákezdett, nem láttuk értelmét várni arra, hogy elálljon, inkább elindultunk lefelé. Mivel már eléggé hűvösnek éreztem a levegőt ahhoz, hogy mindössze egy vizes trikóban sétáljak lefelé, inkább a futás mellett döntöttem, és egész úton lefelé futottam. Így nem hogy nem fáztam, de még melegem is volt. Ahhoz képest, hogy nem futócipőben, hanem bakkancsban voltam, egész jól ment. Remélem holnap sem lesz a megszokottnál kellemetlenebb izomlázam.

Tovább folytattuk az útat a Gerlos Alpesi Úton.
Az eső most is folyamatosan esett, de azért még így is volt némi kilátás.

Még útba ejtettük Königsleiten nevű, 1600 méteren fekvő kis falut, hogy egy kicsit körbenézzünk. Különösképpen semmit nem láttunk  az aranyos, virágos alpesi házakon, és a kilátáson kívül, így nem sok értelmét láttuk, hogy az esőben kiszálljunk az autóból. Egyébként a falunak van egy planetáriuma, ahonnan gyönyörködni lehet a csillagokban.

Más programunk nem lévén, tovább autóztunk Gerlosba, ahol a szállásunk volt. Nagyon örültünk, hogy sötétedés előtt még volt időnk egy kicsit sétálni a faluban, mert nagyon szép falu.

Kb. 1300 méter magasságban fekszik, 
egy sebesen folyó patak zubog az út mellett, és körbe van véve hegyekkel.

A faluban szebbnél szebb alpesi házak, hangulatos szállodák, mind tele muskátlikkal, petúniákkal vagy éppen más virágokkal. Most is voltak túristák, de el tudom képzelni mi lehet itt télen, hiszen a környék tele van jobbnál jobb lesikló pályákkal. 

Amikor már elérkezettnek láttuk az időt, beültünk egy hagyományos tiroli étterembe, és nagyon élveztük ennek a hangulatát.

Bár a különböző asztaloknál ülő emberek nem ismerték egymást, kis idő múlva  három asztalnál ülő társaság már együtt társalgott, nevetett. Kellemesen töltöttük az időt, a desszert rendelésénél derült ki, hogy az egyik pincér itt is magyar volt, sőt mint mondta az egyik szakács is. (Gyanús is volt nekem, mert volt magyar gulyás is az étlapon.) Az eddigi tapasztalatok alapján mondhatom, hogy szinte mindenütt találkoztunk magyar pincérekkel.
 

Szállásunkra menet még kaptunk is egy kis ízelítőt a tiroli hangulatból. Egy nyitott területen felállított hosszú asztalok mellett együtt énekeltek a színpadon álló,  tiroli népviseletbe öltözött három fiatalemberrel.

 

Különösen érdekes látvány volt, ahogy az egyik zenére mindannyian egyszerrel dűlöngéltek jobbra-balra, vagy egy másikra felálltak, tapsoltak. Nagyon jó volt a hangulat, ehhez biztosan a felszolgált sörök is hozzájárultak. Annyit néha mi is megérettünk, hogy "hollári, hollári, hollári óóóóóóóóóóó". Énekeiknek köze sem volt ahhoz a sírva mulató, panaszos hangulatú magyar népzenékhez, bordalokhoz, itt minden örömről, jókedvről szólt.
Szállásunk igazi teraszos, virágos alpesi ház volt (elfelejtettünk fotót készíteni), szobánk is kényelmes, ahol még elalvásig (blogírás közben) hallgathattam a távolról beszűrődő zenét.