Ötödik nap: Schafberg Bahn - Schoberstein túra

Ma is jó időre virradtunk, és az időjárás előrejelzés ellenőrzése után megtudtuk, hogy legalább 31 fokra számíthatunk a nap folyamán, zavartalan napsütéssel. Tegnap este vettünk napkenőcsöt, hogy ne égjünk tovább, és csodák csodájára kb. egy órával utána megtaláltam a miénket. Most van kenőcsünk bőséggel!

A szokásos reggelinket (eddig minden helyen ugyanazt kaptuk) elfogyasztottuk, és 8 órakor már az autóban ültünk, és elindultunk a St Wolfgang tó felé. Bármerre megyünk, az út mindenfelé nagyon látványos, a tavak, hegyek hihetetlenül szépek.

Elég hamar megérkeztünk az ugyanilyen nevü faluba (városba?) és már csak a hegyi vasút állomását kellett megtalálnunk, majd egy parkolót. Még jó hogy elég időt hagytunk rá, mert kiderült, hogy a vasútra helyjegyet kell váltani, és mikor odaértünk, a vonatra, amivel menni akartunk, már csak 7 üres hely volt. 

Még volt egy kis időnk a vonat indulásáig, és pontban 9,15-kor elindult a vonat a Schafbergspitze csúcsára. A Schaftberg vasút a legmeredekebb fogaskerekű vasút Ausztriában. A gőzmozdonyok már 1893 óta viszik az utasokat az 1783 méter magas csúcsra. Így egy kicsit könnyebb feljutni, mintha gyalogolni kellene. 


 
A kilátás szinte már az első perctől elragadó volt, ahogy kanyargott a vonat, különböző oldalról pillanthattuk meg a Wolfgang tavat. A vonat elég lassan araszolt fölfelé, mert tényleg nagyon meredek volt az út, de 35 perc múlva megpillantottuk a csúcsot. Már eddig is sok gyönyörűséget láttunk, de mindketten úgy gondoltuk, ez túltett az eddigieken. A vasúttól még néhány métert kellett felmászni, és 360 fokos panoráma tárult az ember szeme elé.

Bármelyik irányba néztünk, tavakat, magas és még magasabb hegycsúcsokat láttunk, összesen 6 tavat sikerült megszámolnunk, és a már eddig látott Hallstatt gleccseren kívül egy másik, 3600 méter magasan fekvő gleccsert is sikerült észrevennünk. (Sajnos a hegycsúcs nevét és pontos magasságát nem jegyeztem fel, így elfelejtettem.)

Hihetetlen mennyiségű csúcs mindenfele, és mindegyiknek van neve!  Gondolom senki nem tudja  megjegyezni ezeket, bár a megszállott hegymászók biztosan feljegyzik maguknak, hogy melyik csúcsot sikerült meghódítaniuk.

A csúcson található egy hotel, és pár büfé, így a megszomjazott túristák semmiben sem látnak hiányt.

  



Még elsétáltunk a konkrét csúcsig, ahol itt is egy kereszt állt, és szomorúan láttuk, hogy több helyen volt másik kereszt, vagy emléktábla, amely arról tanúskodott, hogy egy pár életet követelt ez a csodálatos, de veszélyes hely. 

 

Nagyon sok olyan hely volt, ahol egyetlen rossz lépés, és máris a mélységbe lehet zuhanni. És sokszor az emberek nagyon meggondolatlanok. Most is láttuk, hogy a hegy egyik meredek oldalán, ahol le lehetett ereszkedni, és bár ki volt írva, hogy csak gyakorlott hegymászóknak ajánlják, egy család indult el kisgyermekekkel, akik szerintem messze nem voltak alkalmasok arra az útra. 

 





Előre le kellett foglalni, hogy melyik vonattal akarunk visszajönni, és örültünk, hogy jól sikerült időzíteni, mert éppen végeztünk mindennel mire eljött az idő.

Miután leértünk a vonattal, előreteljes vágyat éreztünk arra, hogy adjunk fel minden mára tervezett egyéb programot, és inkább strandoljuk egyet a tóban, mert hihetetlenül meleg volt. Az égen egyetlen felhő sem takarta el a napot, és szinte perzselt a nap. Még 1700 méter magasan sem éreztünk egy kis enyhülést, és ez nekem nagyon furcsa volt, mert eddig azt gondoltam, magasabban a hőmérséklet mindig alacsonyabb. Végül is beértük azzal, hogy egy strandon beültünk egy jegeskávéra, és csak térdig próbáltuk ki a vizet. Kissé hidegebb volt, mint két héttel ezelőtt a Balaton vize (ami 31 fokos volt ott tartózkodásunkkor), de kellemesen hűsített és nagyon jól esett volna belecsobbanni. De inkább úgy döntöttünk, strandolni otthon is lehet, viszont az Alpokban kirándulni nem, így inkább maradtunk az eredeti tervünknél, beültünk az 50 fokos autóba, búcsút vettünk a Wolfgang tótól, és az Attersee felé vettük az irányt.



Közvetlenül a tó délkeleti csücskénél van Weissenbach, ahol  találtam egy jó kis hegyi túrát. Mivel már többször felvonóval jutottunk fel egy hegyre, gondoltam éppen ideje, hogy egyszer gyalog is felmenjünk. A leírás szerint könnyű hegyi túra volt, a  megcélzott Schoberstein csúcs mindössze 1037 méteren fekszik, alig magasabban mint a Kékestető. Gondoltam rajtunk kívül nem sok olyan őrült túrista van, aki 32 fokban nekiáll hegyet mászni, de nagyot csalódtam. Hihetetlen forgalom volt ezen a túristaúton, úgy látszik mások is hallották, hogy ez az egyik legszebb túra az Attersee környékén. A túra a csúcsig a leírás szerint mindössze 3 km volt, de ez alatt a táv alatt 600 métert kellett felmásznunk. És nem is akárhogyan! Még a túra elején valahogy sikerült letérnünk a kijelölt útról, és egy sokkal nehezebb, meredekebb úton haladtunk fölfelé. Aztán egyszercsak újból visszakeveredtünk a jó útra, és onnan már egy kicsit könnyebbnek tűnt, de így is megállás nélkül emelkedtünk.

Időnként az erdő fái közül gyönyörű kilátás nyílt az Attersee-re.

A túrista út cikk-cakkban haladt fölfelé, és ha már annyira belejöttünk a meredekebb útba, a legtöbbször levágtuk a kanyarokat, nem a kijelölt úton haladtunk, hanem a meredekebb úton fölfelé. Végül is nekünk 2,5 km volt a csúcsig, de már nagyon azon voltam, hogy feladom, ledőlök valahol az árnyékban, és megvárom míg Vilmos visszatér. Még szerencse, hogy az út nagy része erdőn keresztül haladt, ahol azért egy kicsit hűvösebb volt, mint a tűző napon, de még ott is nagyon fülledt meleg volt.

Az út legutolsó szakasza volt a legnehezebb, itt már kijöttünk az erdőből, egy idő után már nem is volt út, hanem a kopár sziklákon kellett felfelé haldni.

 






Ahol nehezebb volt, kötelek biztosították a kapaszkodást. De itt legalább már erős szél fújt, egy kicsit elviselhetőbbé tette a hőséget. 

Végül minden erőmet összeszedve nem adtam fel a túrát, ám az utolsó métereken szó szerint négykézláb, de feljutottam a kereszthez. Végre megpihentünk és átadtuk magunkat a csodálatnak. Itt mindössze két tavat, az Atterseet és a Mondseet láthattuk, de nem lehet azt a csodálatos színt visszaadni (a fényképek sem képesek rá), amit mi láttunk. Kék? zöld? nem is tudom. 

Nem győztük kattogtatni a fotókat, pedig tudom, nem érdemes, hiszen minden alkalommal amikor meglátjuk a fényképeket, mindig azt mondjuk, ez nem is az, amit mi láttunk.  Hihetetlen az emberi szem, mi mindent képes befogni, egyszerre látni, a panaráma fotók csak halvány utánzatai annak. 

Amikor már beteltünk a látottakkal, elindultunk visszafelé. Lefelé egy kicsit könnyebb volt jönni, de a folyamatos ereszkedés azért egy kicsit megviselte a lábainkat. Kb. 5 környékén eléggé megviselten értünk le a hegyről.



 

A tó déli partján indultunk tovább, és nemsokára elértük Burggrabent, ahol egy szurdokot szerettünk volna még megnézni. 
Kissé körülményesen, de azért megtaláltuk, és ez már nagyon egyszerű, kb. 10 perces séta volt, és a szurdok egy vízeséshez vezetett. Az egész napi hőség után nagyon jól esett az a hűvös, ami itt fogadott bennünket, egy kicsit talán még fáztam is. 

 

Miután kellemesen lehűltünk, folytattuk az utat az Attersee, majd a Mondsee mentén. Néhányszor még megálltunk, amikor a látvány  olyan megragadó volt, aztán rátértünk az autópályára, ami Salzburgba vitt minket, 




Szállásunk itt is elég fapados,  a külvárosban található. Először úgy gondoltuk, beautózunk vagy busszal bemegyünk a városba vacsorázni, aztán győzött a fáradtság, és csak a környéken sétáltunk az első vacsorázóhelyig. Vacsora alatt az ég elsötétedett, elég rendesen rákezdett az eső, dörgött, villámlott. Ez elég aggodalommal töltött el bennünket, mivel a szállásunkon teljesen nyitvahagytuk a hatalmas ablakot, néhány cuccunk, és egy kanapé pont az ablak alatt volt, mobiltelefonom a töltőn az ablak alatt, tévé az ablak közelében, nem szerettük volna, ha teljesen  beázunk, azt meg végképp nem, hogy esetleg a villám valami kárt okozzon a szobában. De dicsőség az Úrnak, semmi baj nem történt, még a belső ablakpárkány sem lett vizes.